Szoktam úgy érezni, hogy ez az egész egy delejes asztalon vívott, vaslabdás pingpong. Mert kurva nehéz adogatni – szerva ott, szopás itt. Mintha generációs betegségről beszélnénk, leprás kultúrtestek lebegéséről az agyig érő, rekkenő szarban. Aztán belefutsz egy hasonló korszakértelmezésbe, és nyilvánvalóvá válik minden görcsösség, minden fuldokló kapálózás, minden szabadulni akarás ok-okozata a delejes asztaltól: Tegnap önhibámon kívül a közszolgálati nemzeti főadón azt hallottam, h nagymama-unoka táborra lehet jelentkezni Balatonvalahol. A tábor ingyenes. A Nagyon Nemzeti Alapítvány finanszírozza, hogy a nagymamik megtanítsák az unokáikat azokra a speciális kulturális alapvetésekre, amiket ők a fiatalkorukban csináltak. Hímzés, horgolás, kötés. Namármost! Az én korosztályom (60) nagyjából már nagymama. Azok pláne akik pár évvel idősebbek. Mivel mink a szexuális forradalom gyermekeinek számítunk, a hím-zés az tök menne. Van aztán a koncerten való kivetkőzés, a feketecímkés cserkó, a mezítlábas (nekem füstszűrős) Szimfónia, a házibulik és az ott kefélő párok ügyes átlépdelése, hacsak nem mi magunk, és az az érzésem, hogy van még egy-kettő dolog. Szal üzenem a Nagyon Nemzeti Alapítványnak, hogy bár unokám még nincsen, de a kultúrám az doszt.
„Az élet célja a gyönyör, de nem a romlott erkölcsűek és az életművészek gyönyöre, ahogyan néhány tudatlan ember hiszi, aki nem akar minket megérteni, hanem a testi szenvedés hiánya, és a lelki szenvedés hiánya.”
