Már idejét sem tudom, mikor szartam le tajtékos lélekkel a bokámat, hogy éreztem volna egyáltalán valami emberit ebben a veszett kurvaságban, és ne lett volna magától értetődő az impulzusokkal szembeni közönyösség: az a tarkóig érő szopatás, ami mindig „nagyratáttal” kezdődik és arisztokratikus frivolitással nyelődik le, azért a mímelő szemrebbenésért, amitől még én is elhiszem: attól válok különbbé, ha természetesen élvezem.
