Fojtogatva érzem magam, mintha undortól zavaros, lavórnyi lábvízbe taposnák a fejem - ahogy a fekete ódonság sarát ellenkezés nélkül nyelem, öklendezve levegőért kapkodok, de nem, nem, nem kapok.
Soha, semmi sem változik, vagy mindig, minden ismétli önmagát - ez lenne a nyugalmas tökéletesség?! Zagy, mely körém ülepszik, egyre keményedik a szüntelen taposástól, s magába zár, akár a kátránytó az űzött vadat. Elsüllyedek a másoktól függők mocsarában, ahány kar nyúl felém, annyi taszít bele egyre mélyebbre.
Miért vették le vállamról a megoldások terhét, megfosztva identitásom útjainak hangos pofonjaitól? Miért kételkednek önállóságomban, s röhög pofán mindenki, hogy fogalmam sincs az életről? Pedig talán pont én tudok többet mindenről, csak sosem kérték ki a véleményem semmiről.
De meddig lehet gurgulázni a fekete levesből? Hol az a pont, ahol az undor még nem válik görcsös öklendezéssé, ahol az ember még nem gyűlöl meg maga körül minden pásztorkodni vágyót? Talán eljött már ez a pont, talán csak most fog eljönni, de érzem, hogy közel jár.
