Pennára vágyom; letűnt korok szellemének érintésére, ahogy a papíron sercegve minden emlék bőrömbe ivódik a fekete tus által. Pontról-pontra, miképp a fürkésző teleszkóp bejárva megismeri csillagok milliárdjainak történetét, s a sötét anyag kitölti az ismeretlen űrt.

Kitömi lényemet a gondolat: a boldogság csupán tünet, s letargia az állapot. Széthulló világom súlyos kövekként egy lassan elúszó papírhajóra gurul. Hagyom, hadd sodorja magával a felkavaró érzés, hogy már ismerem a véget. Apránként megtisztulok minden rám rakódott szennytől, ahogy az elvonuló árban…