Körül nézek, látom, hogy pepitában álltok. Lábnyomotok szélben táncoló por ... szavatok semmibe szálló füst ... arcotok viaszba zárt hamu ... mosolyotok foszladozó dagerrotípia ... szemetek fénye ködös homály. Ezek vagytok csupán ... ti mind; belőletek áll a világ.
Néha szárnyra kap egy szivárvány, köztetek lépked. Könnyedsége lágy szellőként repíti illatának cseresznyefa virágát ... lelkét a tudatlanok boldogsága járja át ... szíve a nap elnyúló karjainak melegétől dagad ... naivsága akár a csörgedező patak ... makulátlan, mint a hegyek csúcsát tápláló levegő.
Levegő, mit magadba szívsz ... mérgezel ... átitatod fertőző részecskéid mocskával ... megfakítod vidám színét ... átadod neki két-színű világod rothadó bűzét; mert nem tudod elviselni, ha valaki örömet talál a számodra értéktelenben.
