Messze a világtól .. vagyok én ... és pont. Egy félelmekkel teli kisszobában, ahol senki sem fogja meg a kezem, hogy ne érezzem úgy: elemészt a csend, az űr, a sötét nihil. Vagyok én ... és pont. A lét parányi piszka, s ha valakinek úgy tetszik, hát többé nem létezem ... csak egy gondolat választ el a valóságtól, egy döntés, egy furcsa szeszély ... csak ennyi vagyok, játéka az életnek, mit félre dob, mint megunt babát a gonosz kisgyerek. Majd beköltözik mellém a sarokba a feketeség, a messzeség, a por, s hogy egyszer újra jelentést kapok, csak letűnt, vak remény. Vagyok én ... és pont. Magamnak maradva, lelkemet ringatva, megnyugvást kutatva ... és minden hiába, mert beköltözött a fekete messzeség pora, nem hagyva látni a bátortalan fény megszánó tekintetét. Vagyok én ... és pont. Messze a világtól, messze mindentől ... s soha nem leszek féltve őrzött csecse-becse, titok.
