Faszikám, te azért tudod jól, nem, hogy milyen az, amikor egyenként 10 kilós paplanok lógnak alá a szemeid alól. Azok a tipppikus újrasohanemhasznosítható zsíros zsákok, amik a napsütötte hosszú évek alatt nem hogy lebomlanának, hanem kokszosra égnek és mintha évtizednyi piálás nyomait rejtené egy gyűrött, barna papírba … nah, azok a vastagon ráncos, elefántbőr szütyők a szemeid alatt. Azokat, amikor reggelente megpróbálod felhúzni, hogy egyáltalán lásd a saját a pöcsödet és ne kelljen keresgélni, vagy gátlástalanul körbehuggyozni a slozit, az egy kínszenvedés. Vastagon odaszáradt, üvegszál minőségű csipákat morzsolsz ki belőle, vagy sokkal inkább bele és óhatatlanul is besírsz a fájdalomtól, amit a vértől vöröslő golyóidba fúródó fél tucat szempilla okoz. És mintha marha mód bőgnél, dörzsölöd, remélve, hogy jobb lesz, de csak egy lelohasztó konstatálást vonsz le a tükörben: újabb ráncos cserepeket gyűrtél a szütyőkbe.
