Van a Potterban az a kifejezés, hogy párszaszájú. Elsuttogva jelentéstől függetlenül is rögtön azt sugallja, hogy valami nagyon mocskos, nagyon undorító, amitől az emberek borzonganak. Nah, ilyesmi lehet az én táska szám is.
Pedig rendkívül válogatott módon, szépen ívelve, körítve, tálalva tudok kommunikálni bármiről, amihez már volt szerencsém, vagy amiről tapasztalataim alapján építő jellegű kritikát tudok alkotni. Anno, 14 évesen már 136-os intelligencia hányadossal voltam megáldva, amit ma sem lennék rest használni a szürke hétköznapokban, ha lenne olyan szíves közönség köröttem, aki meg is érti.
Ez öntelt és másokra kivetve lenéző kijelentés, de felettesem rendszeresen és módszeresen figyelmeztet arra, hogy használjak kevésbé cirádás megfogalmazásokat, mert a többségnek ez csak rébusz, egyszerűen képtelenek megérteni a hasonlatos példákat, pedig mind egy-egy hétköznapi tevékenységre hivatkozik.
Mindemellett az is fontos, hogy a szavakba elegyített egyén érzelmi intelligenciája se legyen alacsonyabb egy növényénél, mert hiába hatalmas elme valaki, ha amúgy kripli lelkülettel van felvértezve: nem hallgat meg, nem gondolja végig, csak a saját igaza, ami nem igaz és különben is mit pofázol bele bazzeg?!
Noh, mivel általában, mondom áááltalában nem találkozok intelligens és érzelmes emberekkel, kénytelen vagyok lesüllyedni alpári szintre, ahol sokkal inkább az erő, főleg a hangerő dominál: minél nagyobb a pofád, annál jobban érvényesülsz … csak azt felejtem elmondani, hogy ez nekem fáj – a fülemnek, a szívemnek, a számnak.
Utálom a kor embereit, utálom, hogy másnak kell lennem, ahhoz, hogy felfogják, mit akarok ... leginkább azt utálom, hogy a kénytelenség miatt már-már képtelen vagyok kizökkenni belőle.
