Eszembe szoktak jutni olyan momentumok a rég nem múltból, melyek megalapozták mibenlétemet – arcok a gyorsuló távolságból és mindaz, mi rájuk volt festve, mint Dali eltévedt órája a kontinuumban. Montázsként látom őket, árnyékként magamat, egy messzire vetülő grafikát. Lehetetlen álmok gyötörnek mostanság, talán magukba fulladt vágyak, amiért nem tettem meg mindazt, amit akkor és ott éppen akartam. De ki lennék én? Néha úgy érzem, hogy másoknak nem kellő, magukból kiszart jellemek alkotnak – lélekmorzsák -, mélyén táguló káosszal. Ez már a vég? Vagy inkább, ott vagyunk már? Képlékeny alakítás, képlékeny alakítás, képlékeny alakítás … amikor ezt hallom, nagyon is jól tudom, mit jelent a valóság: szarból várat –
ez vagyok én, vagy még kevesebb!
