Gyakran élem meg a csordultig ürített ágytál lelkiállapotát - hiába próbálja tehetetlen mibenlétében óvva inteni magát, a lineáris tendenciát mutató lötyögési amplitúdónak köszönhetően egyszer csak kiönt a szar és mindent áthatóan eláraszt. Ilyenkor igyekszem kiírni magamból a jéghegy csúcsát, ami igen fájdalmas procedúra, mert minden gondolat egyszerre akarna távozni belőlem, már-már aranyeresre erőlködöm a hippocampusomat tőle. Egy ideje azon tűnődöm, miként szakadhatnék ki a jelen kor erőszakos közegéből, ahol minden nap jár egy jó nagy lófasz és az én válaszom rá egy dacos pinafing. Eddig jut az értelem, a mai kor értelme, kurvákká tesznek minket, futtatnak, egyik strici jön a másik után és egyszerűen nincs vége: lefekszel, vagy kizsigerelnek és beletöltenek a saját beledbe; Kicsihurka. Az ambíció, az elhivatottság szart sem ér, amikor felülről taposnak magukat többre tartó, istennek hívő, rongy emberek.
Se alul, se felül, de ki sem látok … nincs fény az alagút végén, basszátok meg.
