Álmok, lázálmok, láztól izzó, égő rémálmok. Gyötörnek, marnak, velőmig hatolnak, ketté rágva megbontják elmémet: már nem tudom hol fekszik a való-álom határ.
A képek egybefolynak, sohasem össze. Mindig tiszták, de egyre mélyebbek, minduntalan tovább és tovább vezetnek a téboly erdejébe: megőrülök, hogy elveszítelek.
Eltérő téridő kontinuumok közt rekedt ugyanaz a cselekvés: a gonosz megannyi arcának keze szakít szét minket.
Érezni, ahogy szívem elhal, elfúló hangomtól kétségbeesés lesz rajtam úrrá. Aztán valahogy mégis felszakad a torkomban ülő súlyos gombóc, s neved zengve hagyja el számat.
Erőtől és keserűségtől dagadó kiáltás ez, melyet mindenki hall, valós és képzelt egyaránt, csak Te nem. Pont Te, akiért test, szív, lélek együtt az életénél is jobban kiált ... és én nem tehetek semmit, semmit a világon, csak azt, hogy beleőrülök.
