Napok óta buzerál egy bizgentyű a fejemben. Széttágít, szétrobbant, esküszöm felgyulladok a legkisebb idegi szikrától, amit a külső ingerek okoznak.
A hangok ... csak fognák be, csak kussolnának egy percre, fagyna beléjük a szó vagy süketülnék meg a dobhártyámat beszakító hullámoktól.
A fények, azok a vakító, zsibogó fények. Hangyák háborúja támad, ha becsukom a szemem. A szememmel hallom a semmit, az űrt, amint tágul; látva hallom, ahogy az agyam tágul. Talán ha kirágnák a hangyák a szemem, nem szenvednék szinesztéziában. Akkor csönd lenne, rémisztően nyugtató csönd, nemesen egyszerű feketeség, bársony simogatás: sötét megvilágosodás, ahogy megszűnik minden külső hatás.
Ah, mit nem adnék olykor, ilyenkor ezért ... Vakságot, süketséget! Csak tapintani akarok, ujjbegyeimmel mohón motozni a semmit! Érezni akarom a visszaható csiklandozástól, hogy végre egy kicsit csak én, magam vagyok! Ne buzeráljatok ... !
