Néha meghasad a haldokló ég alja, vöröslő cipzár fut végig rajta, mint varosodó szívemen a fájdalmak helye. Éjszaka - hullámzó érzelmek vad tengere, ha csak egy pillanatra is elrévedek, magával ragad a félelem. Buja zöldek suhannak el előttem, akár a körhintából nézett valóság-filmeken; lelkem tengeri beteg. Be kell csuknom a szemem - nagyot nyelek, mintha bogár akadt volna torkomon, néhány órára mélyen magamba ájulok; dolgozom. A nyugalmas ébredést már a hajnal hozza el, egy jól ismert szeretőm karjai közt: a felkelő nap arcomon simogat. Boldoggá tesz a gondolat, hogy minden reggel így fogad - nem lesz csalárd, nem hagy el, sugaraival mindig szeretgetve ölel.
