Az álmatlanság kóros ostora hasít rajtam végig, ha nélküled kell megosztanom helyemet a semmivel, s megragadni, mint gázbuborékra fújt matériát, gyúrni belőle egy te meg ént, hogy együtt legyünk valami mássá, ami sosem volt, sosem lesz, csak az éppen mostban él, pillanatról pillanatra roppanva, akár az élő-illanó szeszély.
