Holdbéli táj a szívem, érzelmesen kitörni vágyó önkívülettel, érzéketlenül betörni vágyó hegekkel tarkára szabdalva. Kráterekre való tekintet nélküli zajlások formálták mogorva, kérges arcomat - az élet furcsa és kegyetlen fintora. Bevésett barázdák, rovátkolt vonások, sorsom törvényévé ivódott jellemek: döghúsra vágyó varjak lábnyomai éles csőreikkel tépdelt vérerek elhaló porában.

Változom, s az idő mégis kortalan; érces évek csapódnak ki felszínes ábrándjaim márványaként, de mivé lenne az elmúlás, ha nem létezne a pillanat?! Csont-penge és izom-hurok, lélek-fojtó öngyilkos hajlamok ébrednek reggelente: tükörbe nézve egyre szemcsésebbnek, zavarodottabbnak hatok. Hazugságokkal plasztikázott vétkek, kimondott szavak, melyek mindegyike mély nyomot hagyott - a bennem lapuló ragyogás csak ócska miliő lett csupán.