Le szoktam ültetni magamat az alacsonyra fűrészelt lábú ágyam szélére; hopika. És persze leülök magam mellé, mert egy test és lélek vagyunk mi ketten, aztán elkezdünk beszélgetni, valamiről. Az élet nagy dolgairól, amik egyre jelentéktelenebbnek tűnnek, ahogy elhatalmasodva önmagukba roskadnak, akár a vén-szakállas csillagok és borzalmas, ahogy a lélek belülről büdös, bolhás, korcs kutyaként morog. Csak gondolkodunk … rájövünk, hogy túl okosak vagyunk, szívesen lennénk nemlát-nemhall-nembeszél Laokoón szoborcsoport, de a szív már réges rég halott. Szívtelen-üres testben egy elvágyódó, láncra vert lélek – antigravitáció húzza a végtelenségbe, hogy egyre jelentéktelenebbnek tűnjön, ahogy elhatalmasodva önmagába roskad, akár a vén-szakállas csillagok; többet nekem ugyan nem morog.
