A Google csodálatos teremtés, és az a sok szar, amire rákeresünk, még csodálatosabb. Többek között felmerült a kérdés, hogy kell írni monológot … hát most kurvára megmondom.
Fogod az ellenállhatatlan diszlexualitásod legjavát vagy legalább megpróbálsz engem majmolni és mindenekelőtt lefekteted a törvényszerűséget, miszerint azt mondasz, amit akarsz, ők azt gondolnak, amit akarnak, mindezek után pedig majd mindenki azt csinál, amit akar, mert nagy ívben leszarod az elhangzottakat. Alig feltűnő hüvelykujjas orrtúrással felszívod magad, jól irányzottan beleköszörülöd nyalnivaló hangodat az 5.1es köztudatba, körülnézel, elnézésekért esedezve körbevigyorgod a nagyérdeműt és rákezdesz: direkt-aligérthetőre formált ajakkerekítéses-réses zengő-zöngétlenekkel, duzzadó mellhártyavitorlával futsz neki az előtted álló, bamba pofájú tömegnek; mert a nagy szavak, ugye, mindig érthetetlenek. Hatásszünet: gluggyogó ásványvíz reklám keretében böffen fel benned a gondolat, hogy szomjazzanak csak a gyökerek – és tolod nekik tovább, tovább, diktátorokat megszégyenítő hím-taglejtéssel: kapjátok be az összes kis faszomat!
