Monotonitásom mindennapjai rákot szívnak testemre, elrohadok, mint egy darab konyhapulton marasztalt izomtömeg és a „mindenre van időd, csak magadra nem” töltetű reklám egyre jobban azt sugallja, valóban nem is vagyok több mint egy bűzlő, gerinctelen szardarab.
Felébredve nem látok a fáradtság szemeimre szart súlyától, lábaimat a rendszerváltás ólom-szobraként taszítom a realitás talajára, mert jó két lábon állni, négyen meg még jobb lenne, de messze még a szabadnapok szeszmámora. Eszek, iszok, szarok egy jót: az orromból kitúrt szórakoztatóan idomtalan figurán szadista módon nyomok el egy rúzsnyomosra csókolt csikket, miközben szarvas bőgve szarom ki lelkem aranyló fájdalmát. Majd hanyagul kitörlöm a seggemet egy megcsonkított, több hónapos újság politikai terjedelmével – már megint kint hagytam a bársony papírú bibliát.
Egészséges testszaggal megáldva magamra öltöm a rabruhát, langymeleg felindulásból falhoz baszom a muszájban rekedt sztahanov órát: mennem kell, de előtte elnyomok még egy koporsószeget a glazúrjától megfosztott deszkákon; legalább így hagyjak magam után nyomot az életben.
A sitten mindenhol csörgő láncú zombik sulykolják, hogy kurvák vagyunk, mindannyian a cég kurvái vagyunk: pénzért basznak minket a halál markára, mégis mosolytól pitymalló ábrázattal ragadom meg a szebbik végét, hadd kezdje ki a szél a mejjem szélét. És naphosszat oldalvást baszogat az öntudat – Felülmúlhatatlanul kibaszott jó vagyok! -, mert lélegző, munkamímelő, emberi sablonok helyett dolgozok, amíg a „minőség-darabszám, csak szép lassan” mesékkel kénköves faszt tolnak az agyamba; percről milliméterre sercegve (Shrrr).
Végül minden nap sikerül érzelmi-kriplire gyúrnom magamat, hogy otthon szabaduljon el belőlem a mellhártyára szívott indulat: elégedetlenségemnek hangot adva helyezem torzómat a rekreációs baldachinba - felébredve ismét kiszarhatom lelkem aranyló fájdalmát egy politikai tartalomba.
