Betanítóként dolgozok, hétköznapi nyelven idomárként. Az, aki most egy ostorral csapkodó orkot lát maga előtt senyvedő lelkekkel körülvéve, az nem igen téved. Mert hogy van az a bizonyos pszichológiai terror, amiről sosem beszélnek, de egy szinten elkerülhetetlenül szembesülsz vele, beszippant magába, önkéntelen részese leszel és játszanod kell. Ez amolyan show must go on …
Én mondom neked, az a leghálátlanabb meló, amikor van több főnököd, különböző vezetési szekciókból és van több embered is, akik mind egyéni megoldásokban gondolkoznak. És vagy te, akinek a kettőt össze kell hoznod: minden igényt kielégítve az összes többi igénnyel szemben, miközben percről percre változnak a körülvevő tényezők. MEG KELL OLDANI!
Aztán időről időre érezni, hogy fejünk fölött tajtékzik a darabos szar, tele keserű epével és lerágott csontokkal, majd végül egy laza, szándékosan jól irányzott olimpiai nyálköpet kiönti az egész latrinát. Mindenki úszik a szarban, mindenki utál mindenkit, mert senki sem érti, miért és hogyan kell azt csinálnia, amit.
Itt jön a bevált pszichológia: bedobnak egy rongyot a kutyák közé, hadd marcangolják szét, levezetve minden dühöt, minden behegesedett sérelmet és el nem követett hibát. Csak hogy ez a szétmarcangolt vér-kapca a valóságban semmit sem old meg, továbbra sem hangzik el, mit miért kell csinálni, nincs oka az okozatnak és pár hét kétkedés után megint felborul a fegyelmes rend – a kimosott, tisztába rakott bili.
Én lettem a rosszak legrosszabbja, a kibaszott fekete rabszolga-kereskedő, birkalelkű a fehérek között, aki üti-vágja a mandigókat.
