Ha a szív
porszemek ezreire szakadva
megreked
a keserű magány
sötét epéjében,
csak a napra vár,
mely fényességével
mozgásba hozza,
magához vonzza,
hogy újra eggyé
legyen.
S amikor
az utolsó darabka is
megérzi
a nap melegét,
mindent elsöprő
hullámot ébreszt
rezdülésével.
Pulzálni kezd,
belülről perzseli
szerteszét
a testet,
az epétől áztatott magányt,
míg falakba nem ütközik
és kutatni kezdi
kitörése útját.
De oly nehéz
a felszínre hozni,
minek csont
és véres hús
a börtöne...
csak ég és remél,
hogy annyira várt napja
megérzi melegét,
mit egykor
ő adott neki;
a szívnek.
2009. június
