Nem szokásom magamról beszélni, minek? Általában süket fülekre talál, nem tud értelmet ölteni az arcokon, amikor magamból próbálok adni; afféle ellenszélként a szemszögek korzóján. Szokták emlegetni, túl sok az önérzetes ember, de ez nem helytálló a fogalom valójában: értékeink tudata és abból fakadó magabiztosságunk, azaz önismeret. Az, aki ismeri magát, meglapozott pillére lehet a vitának, ahol érvek és ellenérvek feszülnek egymásnak – szellemi pankrátor, aki nem csak lesújtó lemondást vált ki csendes mosolyba burkolózó társából: oktondi. Csak mondja, mondja, s nem hallja a saját száját elhagyó buborékok pukkanását: nincs tartalom az ócska szavak mögött. Akár a teletüsszentett papír zsebkendő: kóros, azonnal megválási ingert keltő, mondhatni, kotonba zárt, fűbe dobott ondó – meddő! Hiába az értelem írmagja, ha a bevetni kívánt táptalaj terméketlen – nincs épkézláb gondolat, mi kilépne az elme rejtelmeiből, hogy építőleg hasson fennkölt mondolat-csokrok mezején. S csak tépem, tépem szívemről a megfonnyadt szirmokat – érti, nemérti -, amíg a kogitálás el nem apad.
Kellene egy ballaszt, mielőtt felborul a tajtékos bili!
