Részt vettem egy karrierépítésről szóló előadáson, amit a nem nevezünk nevén magazin szupermenő menedzsere tartott. Az üveghegyen túl már teljesen nyilvánvaló volt, hogy nem a prolik előrelépési lehetőségeit firtattuk: hazánk nem az ambiciózus embereket felkaroló mentor-jellemekről híres, sokkal inkább a potenciálisnak tűnő ellenfeleket szemrebbenés nélkül elsöprő mentalitásról – vérre megy, főleg a mások farkán felkapaszkodott nők között.
De nem is a műkörmök hosszával egyenesen arányos halálossági fokozatokról van szó, hanem arról a mélyen rögzült, jómagyar kultúráról, amiben a valódi érték nem tehet szert előnyre az érdekkapcsolatokkal szemben; lehet mutogatni egymásra, ki a nagyobb részrehajló.
Az igénytelenség melegágyában bárki képes pusztán ismeretség alapján hálni bárkivel, és még csak fel sem merül a gondolat, hogy van jobb is – egymás seggébe ér a kultúrhullák fasza, létrehozva a fertőt, amiben a sikeresség mércéje kimerül a sekélyes kapcsolatok számában.
Örülünk Vincent, hogy mindig kurvára értékes emberek lesznek olyan hihetetlenül sikeresek.
