Néhány évvel ezelőtt az életem egy hatalmas kérdésbe csapott át: a rövid emelkedést hosszú lejtő követte. Olyannyira, hogy a végét nem is kérdőjel tarkította, hanem a végtelent jelentő punkt-punkt-punkt.

De bizonyára nem én vagyok az egyetlen a világon, aki emeleteket zuhan, miközben azzal ámítja magát, hogy ennél rosszabb már úgy sem lehet; vagy mégis?!

Az igazság azonban az, hogy ez nem egy szabadesés, hanem hullámvasút, és csak azért érezzük folyton mélyebbre és mélyebbre süllyedésnek, mert a sok kátyútól valahogy nem látjuk azokat a szakaszokat, amelyeket simán lehetne venni.

Jobb esetben kell, hogy legyen egy olyan pillanat, amikor megunod az amplitúdók által keltett folyamatos lelki rosszullétet, és keresni kezded azt az abszolút ismeretlen, nem ritkán más és más testet öltő valamit, amiben megkapaszkodhatsz.

Minden, ami markomban izzad, egy-egy megfizethetetlen grátisz lehetőség a kiszállásra ... törékeny fűszál, olyannyira, hogy végtelen ragaszkodásommal elszakadását kockáztatom. De ha nem tenném ... ha nem kapaszkodnék semmibe, engednék az émelyítő zuhanásnak ahelyett, hogy átlépném a gödröket.