Mindig az első felkavaró szívdobbanást keltik bennem, valahányszor is megpillantok egyet. Ahogy fekete-fehér snitté lassul az idő, ahogy az előtörő emlékek sűrű masszává válnak, ahogy megdob a mozgólépcső-szalag mielőtt gyorsan továbbrepít előre a távolba - ez az az édes pillanat.
Mintha memóriám vászon lenne, az arcok pedig beleivódott olajképek; nem fog semmit az idő festői szépségükön. Hiába telt el megannyi év, hiába sétált felém megannyi tekintet, nem fakította meg semmi ezeket a szív-festményeket. S ha csak gyermeki pingálmányok a mosolygó szemek, ha csak valótlanról szólnak a beszédes ajkak, akkor is örökké kedves álom-társak: a plátói ének.
