Sírj csak be szépen kis Balázs néhány téged ért kritikától, addig majd eGo von Hüdegut elmeséli mipofán terem a depresszió.
A depresszió szublimációra kényszerít, cseppfolyóssá válsz szobád közepének parkettaredőin és szilaj lepkefingként illansz el a semmibe. A depresszió ordításra kényszerít, mint gyerekkorod álmainak ablakon dörömbölő rézfaszú baglya. A depresszió beszippanni kényszerít egy fekete lyukba, ahol nincsen idő, se tér, csak saját léted súlya. A depresszió nihilbe kényszerít, ahol a seggedig lemar a magány, mégis minden feléd intézett szó fülsüketítő karistolás. A depresszió tehetetlenségbe kényszerít, haszontalan szarnak érzed magad a társadalom perifériáján, de nem teszel ellene semmit, csak várod-várod a tébolyult érzelmi hullámvasút végét. A depresszió mókuskerékbe kényszerít, hogy minden gondolat a lelked pilácsát leoltó utolsó taps körül forogjon.
A depresszió nem taszít a földre, mint valami megcsonkolt, cicanadrágos, mártírhalálba küldött angyalkát, csak egy magnumot fúr a halántékodba elhitetve veled, hogy nagyon meg akarsz dögleni.
