Zuttyanjunk be véletlenül egy zenekari árokba, ami voltaképpen hatalmas, önimádatra késztető tükrökkel tarkított táncterem. A zenészek a tükröknek háttal foglalnak helyet, a karmester pedig szemközt áll egy pulpituson, hogy minden mozzanatot és hangszeri közbeszólást jól lásson; kezdődhet a hang-árverés: egy szinkópa itt, egy titá ott, kvartettben vinnyognak a vonósok; babamm-babamm üsd-vágd a taktust, szemből a harsona ordít RÁÁÁD; beint a kar, libben a kotta, a frakk is fekete kígyóként sziszeg már. S ha majd a súlyosan dübörgő hangok hullámokba torzítják a karmester homlokát, s ha majd a kidülledő szemeinek rebbenése szinkronban verdesi az ütősök ritmusát, s ha majd az indulattól pulzáló halántékerei rianásként szaladnak önarcképére, akkor! - akkor hág a tető fokára az alkotás heve, s szakítja szilánkokra határait a józanság.
