Szeretek megszólítgatni ilyen névtelen, arctalan kis senkiket, akik nem pofáznak bele-vissza a mondókámba, akiktől nem kell meghallgatnom a sziszüphoszi hegyi beszédet, egyszerűen csak az arcukba foshatom kénköves bánatom, nagy taglejtések, ordenáré szavak és amorf mimikák közepett. Most is ekképpen fogok tenni, csak még várd meg, amíg hozok egy bögre intellektualitással átitatott teát … megvagyok …
Szóval, el kell mondjam neked, milyen érzés az, amikor fogják az általad nevelgetett babér halmokat, egy lyukasztógéppel több ezer darabka képében konfettivé nyomják és mint valami mennyei mannát, szétszórják a léhűtő, harácsoló brigadéria között … panem et circenses, ugye?! Mert nekik kézzel fogható eredmény és jutalom kell; pééénz … te meg ott ülsz, mint a lófasz, mivel jó előre megkértek, hogy ne pofázz majd bele, hadd óbégassanak a többiek, közben lemondóan üres tekintettel fonnyadsz össze a dicsparti közepén, érezve, hogy most bizony sövényvágó ollóval csonkítják gátlástalanul a lelked ismeretét. Aztán, amikor úgy néz ki, végre vége van, előkerül még egy zacskónyi buli kellék, áfterparti, csak hogy biztosan kellően elvegyék az érdemet és kiosszák azok között, akik saját maguktól semmit se tettek volna érte.
Szar érzés, hogy amíg beadod a javaslatokat, mert nem lépsz át a munkán és a hiányosságokon, addig ötletgazda vagy, de amikor az elismerést kell osztani, már csak egy gazdaállat, telis-tele vérszopó parazitával.
