Azt mondják, nagyon tudok cizellálni. Ha nem ismerném a szó jelentését, verébszaros fotocellás üvegajtónak hinném magam – cizellál-celláz -, ami a legkisebb fingásra is kinyílik, nem törődve azzal, hogy halálra szívatja az a sok, kurvára ráérő, ténfergő pláza-zombi.
Nem-nem, cizellálni egészen más. Az olyan, mintha elmebeteg Gepetto lennék egy földalatti kamrába bezárva, gyerekes rémálmokat dédelgetve magányomban: gyászkeretes körmeimmel kaparnám fel alantas életem grandiózus hagyatékát, az önkezűleg amputált lábaim csontjából kifaragott marionettek RollyRoyes-át; Finucchiot.
Egóm kreálta arcocskáját pezsgő-vörös vérrel festeném, darabkáit szisztematikusan kitépkedett ínszalagjaimmal hoznám táncba, mintásra ostorozott bőrömből flancos ruhácskát csipkéznék neki – kikanalazott szívemet is beleölném, ha elregélné rólam az utókornak, milyen voltam, amikor még pislákolt bennem az ambíció lángja:
„Mindenért megküzdök, de így lesz igazán értékes,
a keserű áldozat végül büszkeségtől mézédes.
Én nem másnak akarok megfelelni csak magamnak,
ha igaz maradok, az igazak velem maradnak.”
