Az igazán magányos ember sosem érzi magát egyedül, mert tudja, hogy ez csak egy állapot, a lélek fantom fájdalma, mely az idő haladtával szépen lassan átalakul, bölcs és hallgatag önismeretté. Ám ez a hamis fájdalom azbeszt szarkofágba vonja a szívet, apránként kiölve belőle minden impulzust, minden ingerenciát arra, hogy magáénak tudja a gyötrődést; behálózza, akár a fojtófüge gyökerei letűnt korok templomát. Teljesen elhalkul belőle az emberség pislákoló fénye, mint egy sötét kamrában kimért sóhajjal elmúló pillantás; nem marad más, csak egy kőkemény, fagyos gyémánt, amit az elfojtás kegyetlenül összeroppant, porrá őröl, hogy a realitás mindenre kiterjedő utat törhessen magának.
