Vért könnyező, fáradt szemed csukd be egy hosszú pillanatra, a fájdalomtól megcsömörlötten görnyedve bújj elméd sötét gyerekszobájába, kócos hajú neuropata virtuózként hallgasd beteg gondolataid dallamát, s közben keresőn nyújtsd ki megviselt, remegő kezeidet a mérhetetlenbe, érezd egyéni tisztaságát fehér köntösbe bújva hirdető hangjegyek fémes koppanását ... komponáld meg az eufória követhetetlen, emancipált oratóriumát ... saját, rendíthetetlen, botrányos vallásod filozófiáját, melynek ha nem is lesz rajtad kívül követője, mégis bármikor és bárhol alá tudod támasztani érvekkel, kóros kések megfeszítő támadása közben is.
