Aztán egyszer csak alattomosan közénk kúszik az ősz. Súlyos, vállakra tapadó esővel siratja el a napégette lombokat - lucskos lábnyomokká, cipőtalpnyi rothadó világgá lesz minden. Sárosan siető léptekkel kavart mardosó-só széllel szórja széjjel a fakó napsugárban oszladozó, lehangolóan zizegő barnaságot. Játszadozik az elmúlás a porpasztellá erodált virágokkal, s letargiát maszatol lépten-nyomon az útra. Mégoly mélység, megannyi színben pompázva, felejtésbe hanyatlott ligetek meleg ágya: felkavar a levelekre tapadt árny-élmények szeplője, az ezer sebből vérző avar látványa. S ha majd megdermed a plankton-porvihar, hajnaldértől remegve vibráló szépség ülepszik helyébe: feljajdul elhullott szirmaikért az ágak hideglelése.
