Az egyik legnagyobb hétköznapi harctér az életben a gyógyszertár. Szinte kivétel nélkül vasöklös korszakból megmaradt, daueros hajjal és SZTK keretes szemüveggel felvértezett savanyú uborkák töltik be a patikárius szerepét - bizonyára a formaldehid teszi, hogy korhűen megőrződtek a jelen számára. De hova lett az a tipikus, azonnal hörgőkig hatoló, köptetőszerű bűz?! És akkor sorba állsz – ez amolyan hidegháborús övezet, távcsöves hadművelet: kifigyelni a helyedre pályázó, habzó szájú, alattomos, vén rókákat. Mert ez a vénykötelesség sokkal borzasztóbb, mint a senkire sem ható csekk-adó, hiszen a kemikáliák tárháza kimeríthetetlen: lassan ölő mérgek egy elnyújtott halál tételére. Az ember agonizálás közben már azt se tudja mit vegyen, mert mindenre az a válasz, hogy Na de melyiket, mert van belőle nyóccféle?! Affaszom tudja, adjon valamit, azt már itt sem vagyok! – mondanád, de a-aaa, ezek a savanyú uborkák direkt keserítik meg az életed. Olyan ez, mint egy elbaszott fekete-fehér, igen-nem játék, főműsor időben, milliókért, csak itt nincs telefonos segítség, vagy közönség szavazata. Pedig mennyivel egyszerűbb lenne kézfeltartással dönteni, ahol a vasöklös nénik dupla csövű sörétes puskával lövik szét annak a fejét, aki nem ért egyet a többség akaratával; fő az egyértelműség, mucika.
Tehát akkor, kérnék szépen egy doboz Tantum Verde pasztillát, sima mentolosat!
