Akad az az eső után előcsapó, kollektív öntudatra ébredő testszag, ami engedi, hogy a vállára támaszkodjunk, egyszerre barátian és megvetően, amiért annyira keményen csontos. Akár egy bitang nagy pofon a semmiből, amit nem enyhít sem víz, sem mirelit borsó, mert beégeti magát, mint húsevő baktérium a bőröd alá – nemes egyszerűséggel elrohaszt. És csak úszunk, evezünk az áradó bűzzel szemben: visszhangzó bokákolást hallatva, könnyes szemmel raftingolunk a markáns hónaljszagban.
Ússz és evezz, ússz és evezz ...!
