Eszembe szoktak jutni olyan momentumok a rég nem múltból, melyek megalapozták mibenlétemet – arcok a gyorsuló távolságból és mindaz, mi rájuk volt festve, mint Dali eltévedt órája a kontinuumban. Montázsként látom őket, árnyékként magamat, egy messzire vetülő grafikát.…

Megannyi szürke hétköznapok tündöklő ékessége: zsákként telni el a sok szartól. És bizony kell az a megállónyi pillanat ebben a fájdalmas hóviharban, hogy érzelmektől tajtékos ballonkabátunkat összehúzva úgy robogjon át rajtunk a felismerés, akár a pofontól ittas, lázas…